Bővebb információ
Általános kép
A Római Birodalom (Imperium Romanum) hosszú fejlődés eredményeképpen, de valójában Augustus császár (i.e. 31 – i.sz. 14) zsenialitása révén jött létre. Ezzel a bevezető gondolattal lényegében Európa és talán a világtörténelem egy jelentős változását írjuk le.
Róma, a kor vaskor idején (a monda szerint i.e. 753-ban) alapított kicsinyke település előbb várossá vált, majd megvívta belső és külső harcait, hogy előbb a királyság köpenyét cserélje a köztársaság és a consulok uralmának tógájára, majd mintegy varázsütésre fél kontinensnyi Birodalomként eszméljen föl, amely reformokért kiált. A hosszan elhúzódó válság során véres polgárháború robbant ki, amely több évtizedig elhúzódott és amiből Iulius Caesar adoptált fia, Octavianus húzta ki a köztársaságot. Gazdasági, hadügyi, de mindenekelőtt közigazgatási reformjai több száz évre irányt szabtak a rómaiaknak és hamar elvezettek oda, hogy a skót felföldtől Jeruzsálemig, Marokkótól a Kárpátokig mindenhová kiterjesztették hatalmukat.
A hadsereg legnagyobb egysége (5500 – 6000 fő) a legio volt, amit e-vel és rövid o-val ejtettek. A legiok mellett segédcsapatok, ún. auxiliák teljesítettek szolgálatot. Ebből is kétféle volt. A cohors (kohorsz) a gyalogos segédcsapat neve (500 fő), míg az ala a lovascsapatot jelentette.
Augustus korára igazi zsoldosseregről beszélhetünk, amelyben szabad születésű férfiak teljesítettek szolgálatot: csapattesttől függően 20-25 évig. Alapszabály volt, hogy a legiokban csak római polgárjoggal rendelkezők voltak besorozva. És itt egy kis kitérőt kell tenni, mert a Római Birodalom valóban birodalomként viselkedett, azaz szigorú jogszabályok szabályozták a mindennapokat. Ezek természetesen kitértek a hadseregre is.
A Birodalom sok tekintetben különbözött a mai államoktól és az egyik legalapvetőbb különbség a lakosság jogállása volt. A városállami múlttal rendelkező birodalom sokáig másodrendű, nem teljes jogú személynek tekintette azokat, akik nem Rómában születtek és nem tartoztak valamely római nemzetségbe. Ahogy fokozatosan meghódították az Appennin-félszigetet, úgy terjesztették ki ezt a meghódított területekre. Csak évszázadokkal később érkezik majd el a pillanat, amikor a Birodalom minden szabad születésű férfija megkapja ezt.
A legiokban tehát csak ilyen személyek szolgálhattak és az állam- ill. közigazgatási előmenetel feltétele is volt, hogy római polgár szolgáljon a legioban. A társadalom különböző rétegere tagolódott, amelyek között nem volt egyszerű az átjárás. A szenátori rendű vezető réteg alatt lovagrendűek vezették a birodalmat, míg alattuk a polgárság, a plebs található. A vezető rétegek fiai legios tisztként kezdték, végigjárták a ranglétrát, hogy később, már érettebb férfiként a Birodalom igazgatásában vehessenek részt.
A segédcsapatok rendszere ettől eltérő volt. Ide a római polgárjoggal nem rendelkező férfiak csatlakozhattak (extrém esetben kényszersorozással is), akik 25 évi szolgálat után nemcsak római polgárjogot kaptak, de gazdálkodásra alkalmas földterületet is a meghódított tartományokban. A segédcsapat katonák legtöbbször szolgálati helyük közelében választottak letelepedési helyet és szinte kizárólagosan helyi születésű nőt vettek feleségül.
A hódítás mondhatni a rendszer természetes velejárója volt, és nagyjából akkor, amikor a nagy hódító háborúk lezárultak el is kezdődött egy lassú, évszázadokig tartó hanyatlás, amit külső tényezők még tetéztek.
Pannonia meghódítása
A mai Dunántúl teljes területén kívül Szerbia, Horvátország, Szlovénia, Ausztria és Szlovákia kis részét magában foglaló Pannonia provincia a Római Birodalom katonailag egyik legfontosabb tartománya volt. Nevét vélhetően a pannon (pannonius) nép nevéből képezték. Kutatók régóta vitáznak azon, hogy melyik ókori néppel lehet őket azonosítani, de a 2010-es évekig ezek meddő próbálkozásoknak tekinthetők. Szabó Géza és Fekete Mária regölyi feltárásai alapján ma már nagyon valószínű, hogy egy, az i.e. 600-as években keletről bevándorolt nép adta az alapját a későbbi pannonoknak.
Az azonosítás során a bizonytalanságot azonban növeli a nagy időbeli távolság köztük és Pannonia provincia meghódítása között. Ugyanakkor érdekes, hogy bizonyos helynevek szívósan tartották magukat a hódítók nyelvében is, így például a Rába folyó latin neve Ar(r)abo, ami a mai napig fellelhető a folyó elnevezésében.
A vaskort a hazai régészet az őskor zárómomentumának tartja. Az időszak végén, kb. i.e. 550/500 – i.sz. 8/11 között alapvetően a kelta és illír ill. pannon csoportok uralták a Dunántúlt. Amennyire a régészeti leletanyagból rekonstruálni lehet a rómaiakat alapvetően nem érdekelte a kelták területe, amennyiben az nem veszélyeztette érdekeiket.
E tekintetben a tartomány meghódításához vezető út első állomásának szokták tartani az i.e. 181-ben alapított Aquileia hátországának biztosítását célzó sikertelen hadjáratokat. Ezeknek célja Siscia (ma Sziszek) elfoglalása volt (i.e. 156-ban és 119-ben). A kudarcok után hosszú időre kikerült a térség a római érdeklődés látóköréből és csak i.e. 35-ben élénkült föl ismét, amikor azonban a rómaiak már el tudták foglalni a kulcsfontosságú települést. Ezzel nemcsak a Dráva-Száva-közének hatalmas területe és a kiválóan hajózható Száva völgye nyílt meg előttük, de ez egyben ideális felvonulási út volt a Balkánra is.
Több évtizeden át tartó kisebb-nagyobb fegyveres konfliktusok, lázadások után i.e. 11-ben a későbbi császár, Tiberius „pacifikálja” a vidéket és ekkor új provinciát hoznak létre Illyricum néven. Hogy a helyiek ebbe nem igazán nyugodtak bele, azt jól mutatja, hogy helyi lázadások egészen i.e. 8-ig elhúzódnak, sőt, még i.sz. 6-ban is fölgyújtják az észak felé (a Dunán túlra) vonuló római sereg hátországát.
A tartomány életét a későbbiekben is leginkább hadi események tarkították. Már Domitianus császár uralkodása alatt (81-96) tapasztalható némi nyugtalanság a provinciától északra élő germán törzsek körében, ami miatt megnövelik az itt állomásozó segédcsapatok számát. A feszültséget a gót törzsek lassú vándorlása okozta, aminek következtében a II. század közepén el is érik a Kárpát-medence északkeleti előterét. Mivel időközben az Aquincumban állomásozó II Adiutrix legiot a parthus háborúba vezényelték, így a tartomány védelme jelentősen meggyöngült. A népmozgások következtében a langobardok 166-167-ben átkelnek a Dunán és ezzel kezdetét veszi az ún. markomann-háború(k) időszaka, ami egészen 180-ig, Marcus Aurelius császár haláláig tart.
A pusztítás mértékét nehéz lenne leírni, de az események hatása alá került birodalom életében alapvető változások következtek ez után.
Egyrészt megkezdik a limes menti táborok újjáépítését, sok új őrtornyot emelnek (főleg Commodus alatt), másrészt jelentős kormányzati válság bontakozik ki. Ez egészen 193-ig elhúzódik. Ebben az évben a pannoniai legiok Carnuntumban császárrá kiáltják ki Septimius Severust. Severus a második parthus háború után visszatér a tartományba és 202-ben végiglátogatja a limest: március 8-án Singidunumból indul, hogy április 9-re, császárrá kiáltása évfordulóját Carnuntumban ünnepelhesse. Ennek kapcsán jelentős útfelújítások zajlanak Arrabona közelében is.
Severus uralkodása után, Caracalla császársága alatt (211-217) újabb építési hullám vette kezdetét, talán nem függetlenül a 214-es császárlátogatástól.
Hogy milyen jelentőségűek voltak ezek az építkezések, arról fogalmat alkothatunk abból, hogy az elkövetkező mintegy 100 évben lényegében semmilyen építkezés nem zajlott a limesen. Jóllehet a III. század bővelkedik harcokban, amelyek miatt a pannoniai a birodalom egyik legjobban megerősített limes-szakasza volt.
A következő nagyobb építkezésre a válságos évtizedek után, Diocletianus uralkodása alatt (284-305) került sor. Egy új őrtorony típus is ennek következtében jelenik meg, de sok tábort felújítanak az úttal együtt és még új erődöket is létesítenek. A császár, látva, hogy miként omlott össze a III. században a lineáris határvédelem, alapvető reformokra szánta rá magát. Létrehoznak egy mélységi, gyors és mozgékony lovashadsereget.
Sajnos csak nagyon keveset tudunk a IV. századi csapatmozgásokról, mivel a feliratállítás szokása fokozatosan háttérbe szorult. Annyi biztosan tudható, hogy Nagy Konstantin (307-337) uralkodása alatt sok limes-menti épületet megújítanak és újakat is létesítenek. Vélhetően ekkor és emiatt létesül a Csörsz-árok is.
A limes utolsó nagy építési szakasza II. Constantius alatt indul és I. Valentinianus alatt (364-375) fejeződik be. Utóbbi sok castellum (erődítés) megújítását rendeli el és újabb, a terepviszonyokhoz alkalmazkodó őrtorony is létesül.
Az ez után következő évtizedek a lassú hanyatlás idejét jelentik. 395 után elmaradnak a zsoldfizetések és a 420-as években a római pénzforgalom is megszűnik, ezzel lényegében az V. század közepére megszűnik a limes-szervezete és a római csapatok a tartományokat is átengedik az újonnan jött betelepülőknek.
Őrtorony Nagyszentjánosnál
A település területén két őrtornyot tudott eddig azonosítani a kutatás: egyet a közigazgatási határ nyugati és egyet a keleti végében. Az ún. Proletár-dűlőben T. Szőnyi Eszter sikeresen ásta meg a 15×15 méteres kőtornyot, amelyet 2 méter széles és 1,4 méter mély árok fogott közre 23×27 méteres határolóélekkel. Az őrtorony mellett különböző korokra keltezhető sütőkemencéket is talált, ami alapján szinte biztosra vehető, hogy a szolgálatot teljesítő katonák a helyszínen oldották meg az ellátmányozás kérdését. A tornyot csak nagy időhatárok közé lehet keltezni a 2-3. századokra.
Felhasznált források
Pannonia régészeti kézikönyve. Szerk.: Mócsy András – Fitz Jenő, Akadémiai kiadó Bp. 1990.
Visy Zsolt (szerk.): Rómaiak a Dunánál. A Ripa Pannonica Magyarországon, mint világörökségi helyszín, Pécs, PTE Régészet Tanszék 2011.
Szabó Géza – Fekete Mária: Pannon tumulus feltárásának előkészítése – Regöly, Strupka-Magyar birtok. Wosinszky Mór Múzeum Évkönyve 36,2014
Visy Zsolt: A római limes Magyarországon. Corvina kiadó, Budapest 1989.
