Bővebb információ

Bevezető

Egy természetes állapotú vízfolyás igen változatos képet mutat. A kanyargó mederben helyenként kavicsos, máshol iszapos vagy homokkal borított aljzatot találunk. Az áramlás sebessége is különböző. Zátonyos és mélyebb szakaszok követik egymást. A „főág” és a „mellékág” szavak nem is minden esetben értelmezhetőek, hiszen az egész folyó egymással összefüggő medrek kusza szövevénye, ahol nem dönthető el, hogy melyik a főág.  Ugyanakkor egy-egy nagyobb áradás teljesen átrendezheti a képet, zátonyok „vándorolhatnak” odébb, új szigetek születnek, vagy tűnnek el.  Természetes állapotú folyókban tehát egyetlen dolog állandó: a változás.  A folyamszabályozás ezt a változást szünteti meg. A mérnöki munka nyomán egyértelműen azonosítható karakteres főág és a hozzá tartozó mellékágak alakulnak ki. Egyes ágak keresztirányú lezárása azok lefűződéséhez, feliszapolódásához, majd beerdősüléséhez vezet. Az egykor változatos folyam egy uniformizálódott csatorna képét veszi fel, amelyet szűk ártéri erdő, illetve az eltűnőfélben lévő mellékágak kísérnek. A folyamszabályozást szigorú gazdasági igények, esetleg szükségszerűségek fogalmazták meg egy korábbi társadalmi helyzetben. Az életszínvonal javulása és a szellemi értékek szélesebb körű elterjedése a természeti környezethez való érzékenyebb társadalom kialakulását eredményezte, ami újabb igényekkel jár együtt a folyók tekintetében is. A hazai Dunán is megindultak azok a rehabilitációs törekvések, amelyek egy természetesebb képet mutató folyót eredményezhetnek. Kiváló példát mutat erre az Erebe-szigetek mentén elvégzett rehabilitáció is, amely újra élővé tette a korábban lefűződött és hanyatlásnak indult mellékágrendszert.

Az Erebe-szigetek

Az Erebe-szigetrendszer felső néhány szigete természetes kialakulású. A korábbi térképek szerint a XVIII. században még nem voltak szigetek ezen a szakaszon, azonban a III. katonai felmérés már 2 különálló szigetet és egy zátonyt azonosít. A folyamszabályozás következtében az áramlási viszonyok jelentősen megváltoztak, ami feltöltődést eredményezett, így újabb zátonyok jöttek létre, majd azokon erdő vagy bokorfüzes fejlődött. A Google térképek tanúsága szerint az elmúlt 15 évben ez a szukcesszió meglehetősen lassan zajlott, meg kell jegyezni ugyanakkor, hogy a szélsőségesen hosszú ideig tartó alacsony vízállás gyorsítja a feltöltődést, illetve a beerdősülést.

Az elvégzett rehabilitációs munkálatok nyomán a mellékágban változatos élőhelyek kialakulására nyílt lehetőség. A kőgátak bontása alapvetően megváltoztatta az áramlási viszonyokat, a Duna „lehetőséget kapott” arra, hogy a mellékág medrét maga alakítsa, mint ahogyan ez régen is volt. A megnyitás mértéke, illetve a vezérárok kotrása lehetővé tette, hogy a mellékágban viszonylag alacsony dunai vízállás mellett is áramló víz legyen, így a mellékágban is megjelennek azok a fajok, amelyek jellemzően inkább a főágat, illetve az áramló vizet részesítik előnyben.

Áramláskedvelő (rheofil) fajok

A vízi élőlények sokfélék. Környezeti igényeik változatosak. A fajok fejlődése során minden típusú vízi élőhely benépesült, legyen az oxigénben szegény mocsár, kiszáradó szikes tó, vagy éppen gyorsan, akár 1-2 m/s sebességgel áramló patak vagy folyó. Az egyes fajok tökéletesen alkalmazkodtak élőhelyükhöz. Az oxigénszegény mocsarak halai jellemzően kiegészítő légzéssel rendelkeznek, vagy egyéb oxigénhiányt tűrő mechanizmusokkal (xxx1). A szikes tavak makrogerinctelen szervezetei tartós petékkel vészelik át a száraz időszakot. Az áramláskedvelő fajok is számos egyedi sajátossággal rendelkeznek. Az állóvizet kedvelő fajok testformája más, mint a folyóvízben élőké. Ez utóbbiak elnyújtottak, hengeresek, torpedó alakúak. Ez az áramvonalas alak könnyíti meg az áramló vízben való úszást. Nézzük meg a márnát (kép: márna). Könnyű elképzelni, hogy ilyen áramvonalas testtel és az ahhoz tartozó izomzattal szinte játszi könnyedséggel dacol az áramlással. Számos ilyen fajt ismerünk (paduc, bucó-fajok, domolykó stb). Figyelmesebb szemlélőben ugyanakkor felmerülhet az a kérdés, hogy vajon mi lehet ezeknek a halaknak az ikrájával (amely nem áramvonalas és önálló mozgásra képtelen), vagy az ivadékával, amely 2 mm hosszúságú és az áramló vízben kialakuló legkisebb turbulenciákon sem tudna úrrá lenni, nemhogy a 2 m/s sebességű zúgó áramláson. A választ maga az élőhely, illetve annak fizikai sajátosságai adják. A folyóvíz változatos áramlási képet mutat. A víz felszínén tapasztalható sebességnél lényegesen alacsonyabb áramlás mutatkozik a fenék közelében. Ott vannak továbbá a kavicsok, kövek, illetve maga a változatos mélységű, visszaforgókkal tarkított mederfenék, ahol speciális körülmények között (pl. a kavicsok közötti térben) az áramlás akár nagyon csekély mértékű is lehet. Különös jelentősége van egy folyóban azoknak a területeknek, ahol a hordalék (tehát a kavicsok, kövek) nem mozog még nagyobb áradások alkalmával sem. Ezeken a szakaszokon a folyónak „bepáncélozott” medre van, ami azt jelenti, hogy a nagyon finom szemcseméretű hordalékszemcsék stabilan kitöltik a nagyobb méretű hordalékanyag közötti teret, így a meder nem mozdul meg még erősen áramló körülmények között sem. A reofil fajok többsége a fenék közelében a viszonylag stabilan álló kavicsok közé helyezi el az ikráját, ahol a kavicsok közötti térben mind az ikra, mind pedig a frissen kelt ivadék az elsodródás veszélye nélkül fejlődhet. (Egyes fajok „fészket” is készítenek, ami lényegében egy mélyedés. Ez a mélyedés szintén befolyásolhatja az áramlási sajátosságokat). Néhány faj ikrája ragadós, így az aljzathoz rögzül. Amennyiben ebben az időszakban áradás miatt megmozdul a hordalék, az ívás sikertelen lesz. Egy év kiesik (fontos megjegyezni, hogy ehhez pl. a márna többszöri ívással próbál alkalmazkodni). A márna egyik közeli rokona a szintén erősen áramláskedvelő kárpáti márna ívását figyelte meg egy kutató (Sterbetz 1959):  „Az ikrás hal először nyugtalanul, több ízben körbepásztázta a növénymentes kavicsfelületet, majd a megfelelő helyen, ahol könnyebben mozdítható, kisebb köveket talált, a hangyaleső homokcsapdájához hasonlítható szabályos kis tölcsért ásott a kavicsszemek között…” itt az ívási aktus néhány, a mi szempontunkból nem releváns részlete következik, majd a szerző így folytatja: „…Az ikrás 8–10 cm magasságban az előzőleg ásott tölcsérszerű mélyedés felé úszott és igen érdekes módon potyogtatta el szemenként aláhulló, gyöngyszerű apró ikráit.”

Szendőfi Balázs jóvoltából az áramló vízben ívó fajokról kiváló felvételeket nézhetünk meg az alábbi felvételeken (xxx2).

A kikelt ivadék szempontjából kiemelkedő jelentőségű a sekély parti zóna. Itt egyrészt a náluk nagyobb testű ragadozók elől védelmet találnak, másrészt pedig viszonylag kicsi az áramlási sebesség, így találhatnak táplálékot: mikroszkopikus méretű kisrákokat (evezőlábú és ágascsápú rákot). A mesterséges eredetű gyakori hullámverés problémákat okozhat. Már kisebb hullámzás is felveri a part menti iszapot, így a kishal nem látja táplálékát, a nagyobb hullámzás keltette turbulencia összetöri az apró zsengeivadékot, elsodorja a táplálékot, illetve végső soron partra sodorhatja az egész társaságot kisrákostul, halastul, mindenestül.

Az áramláskedvelő fajok (reofil fajok) általában a főágban találják meg a számukra kedvező feltételeket, azonban a főágban zajló hajózás rendkívül erőteljes hatással van rájuk (XXX3). A hajók által keltett zajhatás, a propeller tolóereje által keltett hirtelen és nagymértékű áramlásváltozások, nem utolsósorban pedig a part menti hullámzás rendkívül káros hatással van a vízi élőhelyekre. Különösen nagy a káros hatás alacsony vízállás esetén, amikor a tolóerő következtében megnövekedett vízsebesség kavicsokat és köveket is képes elsodorni. Nem ritka, hogy a part menti hullámzás halak sokaságát sodorja a partra – különösen az éjszakai órákban, amikor sok hal tartózkodik a parti zónában. Ezek között ritka, védett fajok is előfordulnak (magyar bucó, német bucó, leánykoncér, selymes durbincs stb.). A hajózás káros hatásainak mérséklésére több lehetőség van; sebességkorlátozás („hullámkeltés tilos” táblák kihelyezése (XXX4), mesterséges partvédő műtárgyak létesítése (XXX5), illetve a mellékág rehabilitációk. Az Erebe-szigeteken történt élőhelyrekonstrukció áramló vizet juttat a mellékágba, így ott az áramláskedvelő fajok alacsonyabb vízállás mellett is kedvező élőhelyre lelhetnek.  Az alábbiakban bemutatunk néhány ilyen, folyóvizet kedvelő fajt.

folyamcsiga (Fagotia acicularis)

Elterjedése a Dunára és mellékfolyóira korlátozódik. Hazánkban védett faj. Leginkább folyóvizekben fordul elő, áramláskedvelő faj. Érdekesség, hogy létezik termálvizekben élő alfaja is. Jellemzően a sekélyebb parti zónában található meg, ahol a kövek, kavicsok között apró férgeket vagy szerves törmeléket legel. Petéit a kemény aljzatra, vagy a kavicsok közötti térbe helyezi.

folyami fiallócsiga (Viviparus acerosus)

A Dunában őshonos faj. A lassúbb áramlású élőhelyeket kedveli, így inkább mellékágakban, vagy áramlási holtterekben kialakult iszapos részeken fordul elő. A „fiallócsiga” elnevezés igen ritka jellegzetességre utal. A faj nem rak petéket, mint általában a csigák nagy többsége, hanem elevenen, kicsi (0,5 cm nagyságú) csigákat szül. A hazai vízi csigák között a folyami fiallócsiga az egyik legnagyobb.

bödöncsiga-fajok (Theodoxus sp.)

A Dunában három bödöncsiga faj él. Mindhárom erősen kötődik az áramló vízhez.  Az apró termetű csigák (max. 1 cm átmérő) kavicsokon vagy köveken mászkálva legelésznek. Csigaházaikkal találkozhatunk a parton a kisebb szemcseösszetételű üledékben (homok, apró kavics).  Élő példányaikon gyakran petéket, vagy azok maradványait figyelhetjük meg, mivel ezek egymásra is petéznek.

A sávos bödöncsiga (T. transversalis) erősen megritkult védett faj. Érzékenyen reagál a szennyezésekre, a mederkotrásokra. Sokáig kipusztultnak hittük a Dunából, ám nemrégiben előkerült néhány élő példánya a Duna-kanyarból. A rajzos bödöncsiga (T. danubialis) szintén védett, s csak a jobb ökológiai állapotú Duna-szakaszokon fordul elő. A folyami bödöncsiga (T. fluviatilis) a Fekete-tengerben, a nyugat- és déleurópai folyókban él, a hazai Dunán 1985-ben került elő. Mára mindenütt közönséges előfordulású.

hegyes folyamkagyló (Unio tumidus)

A Duna leggyakoribb Unionidae-családba tartozó képviselője, a folyami kagylóállomány legnagyobb abundanciájú képviselője, amely elsősorban áramló vizekben fordul elő. Gyakorisági sorrendben a kis tavikagyló (Anodonta anatina) követi, mindkettő aránylag széles tűrőképességű faj.

festőkagyló (Unio pictorum)

Tág elterjedésű faj, de a Dunának csak bizonyos szakaszain vannak nagy állományai, másutt ritkának mondható.

tompa folyamkagyló (Unio crassus)

A tiszta folyóvizek lakója. Bioindikátor fajként tartják számon, mivel a víz szennyezésére igen érzékeny. A Dunában állományai erősen megritkultak, egyes folyókban viszont határozottan nagy állományai élnek (Tisza, Rába, Ipoly, Bódva). Hazánkban Natura 2000 jelölőfajként tartjuk számon. Erősen áramláskedvelő. Apró lárvái (glochidium) – a többi Unionida-fajéhoz hasonlóan – gyorsan terjedhetnek az áramlással, illetve halak közvetítésével, mivel azok kopoltyújára akaszkodva korai életszakaszukban rajtuk élősködnek.

A kagylókra, így az Unio-fajokra is kedvezőtlen hatással lehet a hajózás által keltett hullámverés. Gyorsan apadó vízállás esetén a kagylók – követve a vizet – a mélyebb víz felé igyekeznek. A gyakran ismétlődő nagy hullámverés azonban lehetetlenné teszi haladásukat, sőt gyakran a partra sodorja őket. Ilyenkor akár tömegesen is elpusztulhatnak.

nagy kosárkagyló (Corbicula fluminea)

Ázsiából származó, kezdetben agresszíven terjeszkedő, ezért inváziósnak vélt faj, amely azonban mára visszaszorulóban van. A Duna hazai szakaszán először 1998-ban találták meg. A téli hideg miatt jelentős mértékű mortalitást szenved el, így állományai sokfelé megritkultak. Hazai kagylóinkkal ellentétben hatékonyabb mozgása miatt a hordalék általi eltemetődésnek ellen tud állni. Emiatt néha megfigyelhető az amúgy üres élőhelynek ismert folyami mederben vándorló homokdűnékben is, ahol képes a homok felszínére mászni, így életben maradni.

dunai ingola (Eudontomyzon mariae)

(ingola, szájszerv)

A dunai ingola a körszájúak közé tartozik. Első megjelenésre is különös állat. A Dunán kívül a Rába és a Dráva folyókban, illetve ezek mellékvizeiben fordulhat elő.  Kizárólag áramló vízben érzi jól magát. Az ingola lárvája a lágyabb üledékbe fúrja magát és az ott található szerves törmeléket szűrögeti. Kifejlett korában – ellentétben rokonával, a tiszai ingolával – már egyáltalán nem táplálkozik. (A tiszai ingola kifejlett példányai halakon élősködnek, különös szájszervével rájuk tapad és azok szövetnedveit, vérét fogyasztja.) Szaporodási időszakban erősen sodrott kavicszátonyokat keresnek, és ott csoportosan ívnak. Az ikra a kavicsok közé esik, a kis ingolák fejlődése itt indul.

paduc (Chondrostoma nasus)

A paduc a hazai Duna egyik legjellegzetesebb áramláskedvelő hala. Könnyű felismerni ajkának formájáról, amellyel a kövekről legeli az algabevonatot. Hidak térségében figyelhetjük meg, hogy a vízben nagyobb testű halak forgolódnak közvetlenül a betonműtárgyak közelében. Ezek nagy valószínűséggel paducok, amelyek a betonon nőtt algabevonatot legelik. Előfordul, hogy kisebb kavicsokat lenyel, és arról emészti le az élőbevonatot. Tavasszal tömeges ívását lehet megfigyelni a dunai mellékfolyók sekélyebb szakaszain, de a Dunában is ívik. Sekély, kavicsos szakaszokon található az ívóhelye. Ezeket a sekély zónákat gyakran bolygatják, kotorják árvízveszélyre hivatkozva (nagyobb vízfolyásokon a hajózásnak vannak útban). A kavicszátonyok kotrása kedvezőtlenül érintheti a térség paduc állományát. Mivel erősen áramláskedvelő, rendkívül nagy veszélyt jelent számára a vízfolyások belépcsőzése is. Az Erebe-szigetek térségében is találkozhatunk vele az áramló részeken.

márna (Barbus barbus)

A formájából is láthatjuk, hogy áramláskedvelő faj. Táplálékát (csigák, kagylók) az aljzaton keresi. Nem riad vissza a szennyvízzel érkező tápláléktól (pl. vágóhídi hulladék) sem, de a horgászok kishallal, sajtdarabbal is fogják. A márna hazánkban viszonylag gyakori és ezért nem védett, ám a vízfolyások belépcsőzése erősen veszélyezteti állományait. Mivel húsa ízletes, kedvelt horgászzsákmány, de azt érdemes tudni róla, hogy ikrája mérgező! Ívása elhúzódó, több részletben történik. Ilyenkor a kavicszátonyok közelében nagyszámú márna gyűlik össze, majd íváskor az enyhén ragadós ikraszemeket a kavicsok közé ürítik. Az ivadék is itt fejlődik.

halványfoltú küllő (Romanogobio vladykovi)

A halványfoltú küllő leginkább a nagyobb vízfolyásokban fordul elő, esetleg kisebb vízfolyások torkolati szakaszán. Nappal a mélyvízben tartózkodik, ám az éjszakai órákban a parti zónában akár tömeges előfordulású is lehet. Íváskor inkább a homokkal borított aljzatot keresi. Védett faj. A küllő elnevezés állítólag onnan ered, hogy néha több állat orral egymás felé fordul és ilyenkor együttesen kerékküllőre emlékeztető formát alkotnak. A küllő-fajok részletes tanulmányozása kiváló lehetőséget biztosít az evolúció-kutatás számára. A legújabb kutatások eredményeként új küllőfajt is leírtak a Mura folyó felső szakaszáról. Vélhetően a Star Wars sorozat lelkes rajongói lehettek a kutatók, mivel az új faj a „Romanogobio skywalkeri” nevet kapta.

selymes durbincs (Gymnocephalus schraetser)

A selymes durbincs egyedi megjelenésű hal. A Dunában endemikus fajként tartjuk számon, ami ezt jelenti, hogy a faj a Duna vízrendszerén alakult ki, kizárólag itt is fordul elő. Oxigénigénye magas, állóvízben nem marad meg. Ikráját kavicsok közé ejti, és az ivadéka is ott fejlődik. Nem nő nagyra, így horgászzsákmányként nem értékes. Egyes felelőtlenebb horgászok elpusztítják, mivel a nagyobb (így hasznosabbnak ítélt) halak konkurenciájaként néznek rá; paptetű néven „tisztelik”.  Hazánkban védett.     Megfigyelték napszakos vándorlását. Nappal a mély vízben, éjszaka a part mellett tartózkodik. Állománya csökkenő tendenciát mutat.

magyar bucó (Zingel zingel)

A magyar bucó a legnagyobbra növő bucó-faj, akár 40-50 cm-es testhosszúságot és 1 kg-os tömeget is elérhet. Szintén endemikus fajunk, a Dunán kívül kizárólag a Dnyeszter vízrendszeréből ismert. Fokozottan védett. Az áramló vízhez ragaszkodik, noha ívását már akváriumi körülmények között is megfigyelték. A nagyobb vizek lakója, de alkalmanként kisebb vízfolyásokban is találkozhatunk vele. Nappal a mély vízben tartózkodik, éjszaka kijön a parti zónába.  Ritka faj, azonban helyenként nagyobb számban is előfordul. Ha a fenekező készséget használó horgász magyar bucót fog, célszerű azonnal másik horgászhelyet keresnie, mivel a magyar bucó mélyen lenyeli a horgot, amit aztán nehezen – jobbára az állat jelentős sérülése, vagy akár pusztulása mellett – lehet kiszabadítani.  Eszmei értéke 100.000 Ft. Elpusztítása esetén ennek legalább a másfélszeresét, de súlyosabb esetben a hatszorosát kell megfizetnie a károkozónak.

német bucó (Zingel streber)

A magyar bucónál kisebb testű, de szintén endemikus és fokozottan védett halfajunk.  Az irodalmi adatok szerint a kisebb vízfolyásokban is előfordul. A Dunában stabil állománnyal rendelkezik. A német bucó hazai helyzetének megítélésében sokat segített egy új kutató-halászati módszer, eszköz kifejlesztése. Ez az eszköz az elektromos kece. (Szalóky Z., György Á. I., Csányi B., Tóth B., Sevcsik A., Szekeres J., Erős T., 2011. Elektromos kecével végzett vizsgálatok első eredményei a Duna monitorozásában, Pisces Hungarici 5). A módszer lényege, hogy az eszköz a mélyebb vízben az aljzaton húzva alkalmas arra, hogy a bentikus (mederfenéken élő) halakat megfogja, és a felszínre hozza. A bucó-fajokkal korábban nagyon ritkán lehetett találkozni, a partközeli kutató halászat során alig került a hálóba egy-két példány.   Az elektromos kecével történő halászat során nem ritka, hogy egyszerre 30-40 példány német bucó mutatkozik a mintában.

domolykó (Squalius cephalus)

A domolykó tág tűrésű halfaj, így sok helyen találkozhatunk vele. A vizek szerves anyaggal történő szennyezésére sem túl érzékeny. Kisebb vízfolyásokon (patakok) a leggyakoribb halfaj, de a Dunában sem ritka. Alapvetően áramláskedvelő, ívása is áramló vizekben zajlik. Táplálkozásában nagy szerepe van a vízbe hulló rovaroknak. A horgászok körében kedvelt halfaj, legyező módszerrel is fogható. Igen nagyra képes megnőni, a hazai rekord a 3 kg-ot is meghaladja. Igazán meglepő látványt nyújt, amikor egy mindössze másfél méter szélességű patak mélyebb zónájából a padmaly alól 40-50 cm hosszúságú domolykók kerülnek elő a kutatási célú halászat során.